Két zen szerzetes, Tanzan és Ekido, olyan úton lépdeltek, amely sok eső hatására rendkívül sárossá vált.
Egy falu közelében találkoztak egy fiatal lánnyal, aki éppen az úton próbált átkelni, ám a sár olyan mély volt, hogy az tönkrette volna a selyem kimonóját. Tanzan azonnal a karjaiba kapta a lányt, átvitte az út másik oldalára.
A szerzetesek csendben folytatták útjukat. Öt órával később, amint közeledtek a számukra szállásúl szolgáló templomhoz, Ekido nem tudta tovább visszatartani magát, és kifakadt: "Miért cipelted át azt a nőt az úton?! Nekünk szerzeteseknek nem szabad ilyensmit tennünk!"
"A lányt én már több órája letettem"- felelte Tanzan. "Te még mindig cipeled?"
Olyan sok inger ér bennünket nap mint nap. Van, amelyik csak átsuhan rajtunk, de sokat nem tudunk elengedni, cipeljük egész nap, egész héten, legrosszabb esetben egy életen át...
...és nem kell nagy dolgokra gondolni, elég egy vadabb sofőr az utakon, egy jegyellenőr a buszon, egy kolléga, egy főnök, egy házastárs, egy gyerek, egy pénztáros, egy levél, egy kutyakaki az út szélén és ezen szereplők által előidézett helyzetek. Cipeljük, visszük ezeket a terheket magunkkal, mert nehéz letenni. Ki tudja miért? Pedig morogni is ugyannannyi, ha nem több energiát emészt fel, mint legyinteni egyet és mosolyogni.
Persze, vannak helyzetek, amikor nehezebb ezt megtenni, hisz nem vagyunk programozott robotok, de mindenképp érdemes gyakorolnunk ez elengedést, sőt a legjobb, ha fel sem vesszük, így nem válunk saját magunk túszává.
Elgondolkodtál már rajta, hogy te mit cipelsz?
